Van úgy, hogy a pozitív életszemléletem egyszerűen eltűnik. Amikor már belefáradok abba, hogy mindent próbáljak jónak látni, pedig azért az optimizmusomban legalább sikeres vagyok. De most kissé holtpontra jutottam. A nagy semmittevésben itthon, két sorozatepizód között: elvesztettem önmagamat. Már csak azért írok, mert itt 100 %, hogy önmagamat adom. Itt nincs közvetlen hallgatóság, nincsenek képembe ásító emberek, vagy olyanok, akik sosem figyelnek rám. Az írás az megtörténik, ott is marad, hacsak nem törlöm. Szóban minden más. A szavaimat visszafogom egy pórázzal, és a mondandóm 88%-át (nem tudom, miért pont ennyit írok, de ezen most ne is akadjunk fenn. már fennakadtunk. akkor mindegy.) inkább megtartom magamnak, mivel nem hiszem, hogy az érdekelné a társaságot. És még így is falakba ütközöm.

Ide meg panaszkodom, és nem érdekel, hogy nem olvassa senki, csak végre jó kiönteni valahova ezt a valamit, ami fáj. És még ettől sem lesz sokkal jobb, tudom. Talán olyannak kéne lennem, mint tíz évvel ezelőtt: mindenkinek a képébe vágni azt, amit gondolok róla. Talán könnyítene rajtam, ha a sérelmeimet nem tartanám meg magamnak… de ha elmondom nekik, még jobban megsértődnek rám, mintha csak a saját hibáimat kéne elviselniük. Micsoda idióta sértődős világ ez! Beszélgetni akarok valakivel. :(

És nem éredekel a hülye tumblarity, nem érdekelnek a követőkért versenyző amcsi p…ák, akik harisnyás lábakról tesznek fel képeket, és az a legnagyobb problémájuk, hogy milyen zenét tegyenek az iPod-jukra. Édes Istenem… lehet, hogy visszamegyek blogspotra. :D Végre valami pozitív a gondolat a szürke mai napon!